életem okostelefon nélkül

Pár hete besokalltam az online világtól. Hogy minden szabad percemben az okostelóm után nyúlok és olyan dolgokkal cseszem el rajta az időmet ami se nem boldogít, se nem visz előre az életben. Beszippantottak a youtube shortok meg az instagramprofilok. 

Már évek óta éreztem és sejtettem, hogy el fog jönni az a pont az életemben, amikor előkerül a 11 éves nyomógombos nokiám a dobozból, hogy leváltsa a drága, csilivili samsungomat. De mindig volt kifogásom, hogy miért csak majd fog a váltás megtörténni.

Mindig is kritikus voltam is a technika modern kori vívmányaival. De nem is magával a vívmányokkal hanem azzal, ahogy ezek szerves részeivé válnak a mindennapjainknak és egyre jobban satnyulunk el miattuk. Tehát ne érts félre, imádom, hogy lehet telefonnal scannelni, online bankingolni, weblapot szerkeszteni és googlemapsezni. Mind szuper. Amit nehezen viselek az az, hogy a metrón mindenkinek a szemgolyói rá vannak tapadva a képernyőre. Hogy egyre több olyan szolgáltatás és termék jelenik meg, ami arra ösztönz illetve abban segít, hogy minél ritkábban kelljen elhagyni a házat.

Déva mondta a popfilteres interjújában, hogy már félünk egymás szemébe nézni az utcán. Ezt magamon is tapasztalom. Egyre kevesebb kapcsolatot létesítünk, egyre jobban tokozódunk be, egyre szívtelenebbek leszünk embertársaink iránt. És ebben én nagyrészben a nagy techcégeket és vállalatokat okolom. Persze, mivel nekik érdekük, hogy minél több tartalmat fogyasszunk, minél többet görgessünk, hogy minél többet vásároljunk, hogy birkákká váljunk és vakon kövessünk egy trendet, egy személyt, egy márkát, egy hamis ígéretet. Megvesztegettek minket. De talán nem is vesztegetés ez, inkább csapdába csalás. Egy olyan útra tévedtünk, ami nem tartható fenn nagy veszteségek nélkül. Ha pedig ész nélkül csak görgeted a youtubot és az instagramot, elveszíted a kontrollt az időszabályozás felett, szívod magadba azt a rengeteg ingert és hatást, amiknek ezeken a platformokon ki vagy téve, akkor szépen lassan veszítesz a tudatosságodból is.

Nyolcadikos koromig nem volt telefonom. Általános iskolai ballagásra kaptam egy piros nokia asha 200-t, amit nagyon szerettem, majd 5 évig használtam. Nem azért cseréltem le mert elromlott, hanem mert kiköltöztem külföldre és beláttam, hogy szükségem van egy okosra. Így a nokia újra bekerült az eredeti csomagolásába megőrzésre. Ez volt 2016 őszén.

2023 janárjában pedig újra üzembe helyeztem, és jelentem hogy az állapota hibátlan és csupán hetente egyszer kell tölteni. Hetente egyszer. Azon telefonálok, sms-ezek és azon van az ébresztőm. Minden mást el tudok intézni a laptopomon. Ehhez újra kellett hozzá kalibrálnom az agyamat. Egy egészen új életérzésben van részem. Még időről időre felbukkanak olyan ügyek amikhez szükségem van a samsungomra. Olyankor bekapcsolom, elintézem, majd újra kikapcsolom. Ilyen a netbank, mert azonosítani kell magam az alkalmazáson belül, a dokumentumok elektronikus archiválása (értsd:scannalés), fényképezés.

Butatelóval utazni vagy bemenni a városba nagyon felszabadító. Ha várni kell a buszra, akkor várok a buszra. Minden egyes alkalommal amikor öntudatlanul a telóm után nyúlnék, szembesülök vele, hogy mennyire függővé tesz. Mi értelme van napjában 20-120x a kezünkbe venni, és ránézni a képernyőre, csekkolni a levelezésünket, ránézni a whatsappra, instagram sztorikat nézni? Telefont nyomkodni a rendelőben, a villamoson, az ebédszünetben, filmnézés közben, a wc-n ülve. Miért tesszük ezt?

Ijesztő kettesben lenni a gondolatainkkal. Sokmindenre rávílágít a telefon távolléte és felhívja a figyelmemet bizonyos dolgokra. Hogy hányszor de hányszor vettem a kezembe, csak azért, hogy lekössem a figyelmemet. Hogy ne kelljen emberekkel kapcsolatot létesítenem. Hogy kimentsem magam egyes helyzetekből. Hogy ne érezzem az érzéseimet. Unalomból.

Újra kellett és kell tanulnom bizonyos helyzeteket. Hogy mihez lehet kezdeni például olyankor amikor egy társasággal vagyok és mindenki elkezdi nyomkodni a telefonját. Amikor várok valakire. Amikor unatkozok. Nem mondom, hogy könnyű. De nem is olyan nagyon nehéz. Előtte is rendszeresen elhagytam a házat telefon nélkül, elmentem buliba telefon nélkül – unokatesóim meg is rökönyödtek rajta – és már úgyszólván egy telefonmentesebb élethez voltam szokva, mint a nagy átlag.

Nyugalmasabb az életem. Nyugodtabb az elmém. Több mindent észreveszek a természetben. Nincs bennem siettségérzés. Nincs bennem az a felemésztő folyamatos vágy, hogy rá kéne nézni a képernyőre. Megtapasztaltam, hogy nem dől össze a világ, ha 48 órán keresztül nem internetezek.

És hogy mi az ami hiányzik?

A spotify. A menet közben zenét és buszon ülve podcastot hallgatás. De ennyivel azt hiszem fel is soroltam mindent ami hiányzik.

Szebb, teljesebb az élet nélküle. 

Te el tudnád képzelni az életedet a telód nélkül?

Mennyire vagy a rabja?

Mi elől menekülsz amikor céltalanul a kezedbe veszed?

Milyen érzés nélküle elmenni kutyát sétáltatni, bevásárolni, sétálni?

Mivel töltenéd a felszabadult idődet?

Hogyha úgy érzed, hogy szívesen kipróbálnád az okostelefonmentességet, akkor bátorítalak. Hajrá, vágj bele. Semmi rossz nem történhet.

És ha szeretnéd írhatsz nekem, hogy hogy megy vagy hogy mivel vannak nehézségeid. Szívesen beszélgetek veled erről.

Sok olyan pillanatot kívánok neked, amikor meg tudsz maradni a jelenben és észrevenni azt, ami van.